A beavatott Olvasók számára lesz élvezetes a történet, illetve, az eszmefuttatás, ha bárkinek bármilyen kérdőjel merülne fel a bejegyzésben olvasható személy(ek) kapcsán, olvasson eggyel, kettővel korábbi bejegyzéseket.

Hetek óta felélénkült a társaság a lakás környékén. Nem, sajnos nem a lakóközösség fonta szorosabbra körülöttünk szálait- holott mi nagyon szívesen járnánk át a szomszéd nénihez a hétvégi traccspartikra, ha már kedves invitációira ébredünk szombat reggel: "Teessék teeesssék jöjjön csak be! Bújj bújj!". A közösség aki felélénkült, az rendszerint fürdőablakunk, és a szomszéd ugyanilyen ablaka közötti mélyedésben húzza meg magát. Ők a nem kívánt vendéget- a GALAMBOK. 

Félreértés ne essék, vidéki lányként tolerálok minden olyan állatot, ami szép, tanítható, okos vagy hasznos, azonban a hangos, koszos, helyet önkényesen eltulajdonító, ablakot bepiszkító madarak kiverik a biztosítékot ragyogó elmémben. A tanácstalanság sötétjében pedig olyan rémképeket vetít az ingert vesztett elme, hogy veszekedő-perlekedő galambpár mindkét tagja együttesen sugárban küldi ürülékét a résnyire nyitva hagyott fürdőszoba ablakon a nyitva hagyott hajbalzsamos tégelybe.... Így, mindezen sajnálatos incidenseket megelőzvén, úgy gondoltam, hogy madárijesztőt alkalmazok: erre a pozícióra tökéletesen alkalmas a felmosónk, annak is a feje leginkább, hiszen lóg, miszlikekben létezik ("Az egész több, mint a részek összege"- ez szerintem egy jó madárijesztőre is igaz kell, hogy legyen) és RONDA- rötyögtem markomban a zseniális idea megvalósítása közben.

ÁMDE nem készültem fel a mindent megélt madarak zseniális pofátlanságára. Miután úgy tettek, mint akik rémült szárnyasokként elhagyták a szado-mazo körök helyszíneit (először csak kellemes búgás, majd jó munkavállalót legszebb álmából egy fallal messzebb felverő sivításba és veszekedésbe kezdenek), majd ugyanezt folytatták pár perc múlva egy közeli, falból kiálló rúdról. 

Mikor pedig egy elgyötört hétközépi reggelen (ami, úgy vélem, azért többünk esetében holtpontnak tekinthető) feltettem a költői kérdést: MIÉRT?!?!?!?!?!?- nem gondoltam hogy gyorsan meg is érkezik a válasz...

ISTVÁN (emlékszünk? hosszú szakáll, betört orr, artikulációt közel sem alkalmazó hangképzés beszéd közben) az, aki ezeknek a szegény páráknak a segítségére siet, s Betlehemi istállóként helyet ád nékik a ház tetején, ugyanis kiflivel eteti őket.

Köszönjük István.

Holnap azért újra megpróbálom folytatni a küzdelmet a hívatlan vendégek ellen...

István kb. 50+ évjáratot tapos. Eléggé intenzíven, hiszen hosszú ősz szakálla sebekkel takart orcát rejt. Foga nem sok maradt, iskoláim alatt magamba szívott filozófiai tudás birtokában merem állítani, hogy a sebek és a fogatlanság összefügg masszív, konstans alkoholszagával. Artikulálatlan beszéde több tipikus fordulatot tartalmaz: "hóhohiiiánoook"=jó napot kívánok, és vannak szezonális sajátosságok:"kehhehe husséti ühheheke!"=kellemes húsvéti ünnepeket. A házban betöltött szerepe is ugyanolyan kettős, ahogyan megszokott és ünnepélyes kommunikációs stílusa is eltér egymástól.

István a kisboltban szokta Ági nénit boldogítani.Ági néni a kisbolt alkalmazottja, aki lázasan is képes a vevők kedvére tenni, és szeletelve adja a mozzarellát. Amikor hazafelé érkezik a megfáradt munkásember ő már a napi első doboz cigaretta utolsó lakóit hívja máglyára s ez a megfáradt munkásszem látóterének szélén néha ijesztően hathat, pláne, ha reggeli műszakja előtt a lengőajtó üvege mögött rémíti halálra az álmosan munkába induló házbélit bibircsókos sziluettjével.

Húsvét előtt betértem némi Cserpes sajtért a kisboltba, s ekkor István az ünnepre való tekintettel üdvözölt engem. Ámde Ági bőszen szabályozta az úr viselkedését:

-István, hagyja a vevőt vásárolni!

-Há éhh hemmcsiháhóóó sehhit.

Ági néni természetesen sürgött-forgott, s mikor a pénztárba belibbent beütvén a sajtocskámat, a homlokára csapott: "Ági, de hülye vagy!"

István, vendégszeretetét és az ünnepre való rezignált készülődését egyből félretéve kontrázott, teljesen érthetően:

- Ezt sem én mondtam....

Múlt héten megérkezett hozzánk a lakóközösség kellemes üdvözlete- gondoltuk, amikor az ajtó résébe egy romantikus papírszeletkét véltünk felfedezni hazaérkezésünkkor egy zsúfolt hétköznapi délutánon. Azonban a kackiás fogalmazvány, melynek első mondata, a felszólítás is igencsak figyelemreméltó és ötletes volt: "Tisztelt Lakók!" már nem ezt sugallta.

Történt ugyanis, hogy az alattunk lakó továbbra is ismeretlen rajongónk sérelmezte, hogy KOPOGUNK a parkettán este tíz után is. Javasolta, hogy miután hazaérünk, kopogós cipőnket cseréljük másra, vagy tegyünk le szőnyeget. Megesett rajta a szívünk ennél a mondatnál: "Nagyon szépen kérem, hogy 22:00 után legyen nyugalom a lakásban, mert én hajnalban kelek, szükségem van aludni!" Így nekiveselkedtünk, és elindultunk lakástextília-felfedezőútra. A kezdeményezést az is erősítette, hogy az előző lakó által az ablakon hagyott piros, átlátszó organza függöny túl sokat engedett láttatni mindennapjainkból a szemben lakóknak.

Miután lakótársam a rég megismert környéken sikeresen eltévedt- a Forgách és a Váci át kereszteződésénél elfelejtett explorálni, így nem a megfelelő irányba fordult ki a Vácira., s az újratervezés után sikeresen meglátta, hogy háta mögött húsz méterre a bolt előtt várom (ahogyan megbeszéltük), bementünk a sarkon lévő függönyboltba.

Az eladó hölgy (dzsesszes festett fekete haj, aluljárós fekete arany mintás felsőből cici s poci kivillan) ekkor még csak ücsörgött az igényesen berendezett kereskedelmi egységben, s hol telefonpartnerével, hol velünk beszélgetett. Mikor érezte, hogy bennünk emberére talált, s végre megérezte pályafutása egyik kihívását, elkezdte sales technikáit, melyek a sok éves rutinnal égtek tudatába, rajtunk frissítgetni.

- Éveket töltöttem a XY lakástextilben. Bizonyára még emlékeznek rá (életünkben nem hallottuk az adott bolt nevét, holott a híres magyar frencsázjok, skálák, brandek és miegymások korántsem feltűnést keltő letisztultságáról Mikink és Veránk is sokszor megemlékezik az egzotikus Zalában). Esetleg van ez a függöny.

- Ez öreges, nem?

- Nem. Ez a legújabb DIZÁJN (Hunglish kiejtés ötösalá, van itt még csiszolni való).

- Ez nagyon szép!

- Naigen, hát ez BLEKÁÚT kéremszépen (kiejtés: Hunglish csillagos ötös), nem engedi át a fényt mert ebben gumiszálak vannak (ha valaki megmagyarázza nekem eme ok és okozat létjogosultságát, azt meghívom egy sörre, annak örülvén, hogy valóban minden nap tanulunk valami újat). Mekkora kell belőle? Lemérték?

Én ebben a pillanatban, a hétköznapi vergődés ezen napra szánt kis édes bosszúságait még eszemben tartva lapítani kezdtem- nem mértem én semmit, az egész függöny téma nem érdekelt annyira az egy hónapos ittlakásom alatt annyira, hogy elinduljak textilnézőbe ezidáig bármikor. Ámde lakótársam széttárta kezeit, mint szárnyalásra készülő szirti sas: Ekkora. Ekkor a sokat látott, nyugdíj felé tendáló függönykereskedelmi szakmunkatárs úgy érezhette, hogy pontosságát, precizitását egy életet az érzések felől megközelítő, függöny méretet hetykén kartávolsággal mérő fiatal fruska teheti feleslegessé, s feltette a fogós kérdést:

- A nyílás akkora, vagy az ablak szélessége?

A két, világnézetben merőben más szélsőséget képviselő elme ekkor percek alatt sütötte ki, hogy melyikük mire is gondol- mindezt az én legnagyobb örömömre és szórakozásomra tették. Egyszer csak jött a költői kérdés:

- Hol van a Gyurika? Nem kellene már itt lennie, te Gabika?- ezen a ponton nem értettük, kiről és kinek van szó, aztán előbújt a feltehetőleg eddig a pillanatig téli álmot alvó és Gabriellának keresztelt nőszemély, s köszönésünkre választ nem méltatva elrohant előttünk, s azt sem tudtuk meg, ki az a Gyurika és miért nem jön már. 

Mintha többé nem érdekelné Gyurika holléte, az igazi sales-es visszatért szerepébe, és ecsetelni kezdte a kemény anyagiakat:

- Ha tízezer körüli összegre gondoltak, akkor ebből az akkora ablakhoz hatésfélszer kettőegészöt kell, nézzük csak az árat, mennyi is lesz az...igen...nos az tizennégy ezer. De csak mutatóba' mondom, a másik, amiből nem  hatésfélszer, hanem hétszer kell háromegészöt, nos az már harminckettőezer (a három méter magas ablak és a 1,5 méter széles távolság esetén nem igazán értettük a számokat, mintegy, bevallom értékük irrelevánsan hatott).

Megcsodáltunk még pár függönyszemléltetőt, majd pedig a holnapi visszatéréssel és konkrét megígért méreteket rebesgetve mondtunk istenhozzádot Gabikának, Gyurikának és a vérbeli sales-esnek.

Most pedig csatlakozom az alattunk lakóhoz, persze csak egy gondolatbeli párhuzam erejéig: lefekszem, mert "szükségem van aludni!".

Bizony bizony... újfent Budapestről jelentkeznek megfigyeléseim az élet és a mindennapok derűs és borús történéseinek közepette. Ezentúl a tizenharmadik kerület, annak is egyik legmurisabb közege, a Lomb és Rozsnyai utcák csodás összecsókolózása szolgáltatja a sziporkázó élményeket. A ház, amely hetek óta lakhelyemül szolgál, kísértetiesen hasonlít azokra a kilencedik kerületi romantikus ingatlanokra, ahol az önkormányzat rászorulóbbnál rászorulóbb fontos embereit összegyűjti. Azonban, ennek a háznak az édes paradoxona, hogy itt az emberek (köztük én) nem kényszerből, hanem saját autonóm elhatározásból tengetik életüket. A lépcsőház márványlépcsője gyermekkorom kötelező mozizásait juttatja eszembe, hiszen a nemzeti ünnepek előtti honszeretettől fűtött magyar filmremekei elől az egerszegi Ady mozi pont ilyesmi lépcsőire menekültünk anno csínytevő lázadó pajtásaimmal karöltve. Beljebb, az udvaron a növényzet Stonehenge-t megszégyenítő kelta szimbolikus alaprajzot sejtet- s sugallja, hogy a nyáron az itt burjánzó növényrengeteg miatt bizony elkél az alaposan rögzített szúnyogháló az ablakokon.

Egy rendkívüli előnye van még a körfolyosós gangnak- a HASAS. Nem, ez nem a saját magamra használt ironikus jelzők egyike most. Gyengébbek és edzetlenebb olvasók kedvéért: Human Attended Security and Alarm System. Azaz a két szomszéd hölgy. Emberi térfigyelő rendszer. Egyszerűen, aki a gangra beteszi lábát, vagy csupán a szándék, az ágencia meglétét érzékeli erre elméjében, az örökre beleég a két nyugdíjas hölgyemény retinájába. De aztán, ahogyan Tom Cruise-t is a saját munkahelye kezdi üldözni az egyik méltán nevét vesztett akciófilmjében: kergetik, mielőtt még a jövőben elkövetné azt a bűntettet, amiért tkp. kergetik őt. Nos tehát, ugyanígy jár az, aki illetéktelenül, erkölcstelen szándékkal jelenik meg a gangunkon.

A HASAS egyik oszlopos tagja a bal oldali szomszéd. Az ő fegyvere a szája. Csak, hogy érzékeltessem expresszivitását, elmesélek egy rövid történetet. Az elmúlt esős vasárnap ebédidejében, amikor kócos munkaidőt kipihenő fiatal páros nem tudja, hogyan leplezze szemérmesen módfelett sürgető tennivalóját egymáson fekve, a következő diskurzusFÉL-re lettünk figyelmesek a szomszéd lakásból:

- Julika, nademost komolyan! Ez komoly?!- kiabál a bal oldali szomszéd. A válasz nem hallatszik át a falon.

- Julika, hülye vagy, már bocsánat.- a feltételezett Julika nevű házbéli még bírja a vérszívást.

- B@zd meg Julika!- Ekkor egy sietős alak becsapja a bal oldali szomszéd ajtaját és viharosan távozik két ajtóval messzebb lévő lakásába. Julika kimutatta foga fehérjét.

Nos ilyen és ehhez hasonló történésekre lehet számítani a későbbiekben. Szó lesz még a bejegyzésekben a RozsnyaiHáz Fantomjáról, a multikulturális zenei megnyilvánulásokról, illetve még biztosan sok érdekes történet vár ránk ezen a környéken.

Egy igazi, hamisítatlan, régi vágású férfi karácsonyi előkészületei családon belül- erről szól ez a kicsiny-ámde tartalmas bejegyzés.

Délelőtt a piacot végigkurkászva szomorúan konstatálja, hogy a zöldség és a gyümölcs is drága, hogyha karácsony alkalmából (arra számítva, hogy soha többé nem nyitnak ki boltok és emiatt raktározni kell belőlük, hiszen hosszú hétvége jön) több kilót vásárolunk mindegyikből.

Az ebéd előkészületei során módszeres csellengés következik: a rakott krumpliba bele-belenyal, és közli, hogy milyen ízanyag kellene még, hogy nagyobb koncentrátumban képviseltesse magát a hagyományos ízorgiában.

Ebéd után, mikor a család nőtagjai tyúkot, kacsát, disznót, mindenféle négy,-és kátlábú+szárnyakkal rendelkező állatot bontanak, sütnek, előkészítenek, akkor ő is útnak indul: előkeresi azokat az égő,-és világosító applikációkat, amelyeket a ház és az udvar flórájára és faunájára erőszakolni karácsony előtt minden évben kötelező procedúra.

Eközben néha-néha idevigyorog, s eltűnik a spájzban. Majd, csínytevő csillogás érhető tetten szemeiben, s máris hangzik a kérdés: "Hozzak neked szaloncukrot?" (fordítás: Én szeretnék szaloncukrot enni. Ha neked is kell hoznom, akkor valahol büntetlenül eszem én is.) "Nem valami szar?" "Nem! Alkoholos-marcipános! Étcsokival!" "Na muti meg a zacskóját, aztán eldöntöm." Hímezős-hámozós testtartásos mondat következik:"Azt úgy nem lehet. csak egy szemet tudok hozni."  (Ekkor megláttam szemében azt a félelmet, amelyet a női Felügyelő Bizottság fegyelmet követelő konyhai jelenléte miatt érez: mi lesz, ha lebukunk, hogy karácsony előtt szaloncukrot eszegetünk?)

"Jól van, megkóstolom." Máris csörög a mackóalsó zsebe, és egy számomra a spejzból kimentett szaloncukrot nyom titkosan kezembe. MEgkóstolom. Persze marcipánnak nyoma sincs, mogyorós-kakós a szentem. "Te, ebben nincs marcipán" "Há' hogyan?! Na, akkor itt egy másik". Ekkor már okosabb vagyok, kémlelem a feliratot: pisztácia. "Te, ez sem marcipános!" "De alkoholos!" Ekkor elindult, hogy a mackóalsó zsebében csörgő szaloncukor papírokat az óvatlan kacsapucoló őrség szeme láttára, mintha mi sem történt volna, a konyhai szemetesbe csempéssze. Természetesen nagy itt a szakértelem, évek tapasztalata sűrűsödik a rövid útvonalba, s sikerrel jár.

Mikor telítődött a napi csínytevés adaggal (INBÉ= három szem szaloncukor titkon történő elfogyasztása), következik az udvari világítás tényleges előkeresése és kipróbálása. Közben, ahogyan a réges-régi világítást biztosító eszközökkel régi karácsonyok emlékei is előjönnek, tesztoszterontól buzgó büszkeséggel konstatálja: "Régen csak nekünk volt ilyen az utcában. Ma meg már minden parasztnak van ilyen."

Amikor pedig már éppen, hogy csak alig látok könnyeimtől és a röhögéstől, megkoronázza a délután: mintha emlékezetében sosem raktározódott volna a cél, hogy ő öt perccel korábban még égőket szeretett volna az udvaron felszerelni, megszállja az ihlet: "Nem keresünk ajándékokat?"

Rég volt, hogy ezen blog felületén tiszteletemet tettem. Természetesen nem trehányságból, nem nemtörődömségből, és nem mihasznaságból alakult így. Csupán annyi minderre az okom, hogy olyan dolgokról szeretnék írni, amik valami miatt mulattatnak, megdöbbentenek, elgondolkoztatnak, s így indokoltnak érzem, hogy ezeket a történeteket a világgal is megosszam.

Egy tartalmas hétköznap után a jól megérdemelt langyos paplanom alatt múlattam az időt, úgy este 11 után, a Férfiú is elégedetten szuszogott mellettem. Mikor a szomszéd kutya elhallgatott, ugatáshoz hasonló hangokra lettem figyelmes. Megint. Megint és megint. Periodikusan, ciklikusan, ritmikusan. Igen, ez a jól ismert szituáció: amikor én a másnapra szeretnék feltöltődni, a szomszédok akkor kezdik az intim diád határain túlmenő szexualizálást.

Hát, az én fülem és szemem sokat tapasztalt, edzett készülék...Azért csak oldalba löktem kedvesemet: "Te is hallod?" "Mit? d@gnak?" "aha" majd ő szuszogott is tovább. Én pedig a következőre lettem figyelmes: 

A szomszéd, nyugdíjas, békés éveit tengető hölgyemény, aki a minap arról érdeklődött rendkívüli jámborsággal, hogy beszállhat-e mellém az általam idehívott liftbe, az alábbiakon ventillált a lépcsőházban:

"Még ilyet. Maguk hallják? Nem hiszem én ezt el."- persze ekkor már a kukucskáló lyuk belső nyílásánál álltam, s somolyogva figyeltem, ahogyan az éppen hazaérő, emeleten lakó párocskát inzultálja méltatlankodva. Megérkezett a diskurzusba az a hölgyemény is a harmadikról, aki a legutóbb így próbált oldott hangulatú párbeszédet kezdeményezni Párommal:

"Hova megy?" "Itt lakom." "Hol? A negyediken?" "Igen." "Akkor maga az új lakó. Beszéltük, hogy beköltöztek, de még nem láttam magukat,"

Ekkor, amikor már aznap estére nyugodt álmom úgyis elveszni látszott, előtörtek az emlékek arról a túlfűtött nyárról, amikor Budapesten, elsős egyetemistaként a tavaszi félévet akartuk a vizsgaidőszakkal lezárni, s egyben örökre magunk mögött hagyni: a Haller utcai lakásban minden éjjel háromkor, s reggel tízkor arra ébredtünk, zárt ablakok mögött is, hogy egy hölgy fennhangon élvezkedik a szembeni (!) lépcsőházban, amolyan fóka hangfrekvenciával tudatván mindezt a lakóközösségnek. Esténként, amikor nem csak mi ébredtünk fel erre, mindenkiből az jött elő, ami a legmélyebb bugyorba volt rejtve.

Egy arcát titkoló férfi csakis verbális agresszióját fitogtatta:

"Fogd már be k&rva!"

Egy csendesen, ámde becsületesen éldegélő fiatal pár női tagja a bé lépcsőházban az erkélyre lépett cigarettájával:

"Te, ezek megint dugnak. Te, mi miért nem dugunk?!"

Úgyhogy, mindezek után, mondanom sem kell, hogy semmin sem lepődök meg. Abban a korban, amikor hamisított alsónadrágokat találtak az emmhetes autópályán...

Szomszédaimnak pedig szép estét kívánok :)

Némi időnek el kellett telnie ahhoz, hogy újra bejegyzésbe kezdjek. Ugyanis, volt olyan időszak az elmúlt két hétben, mikor felállni sem tudtam. Az orvos szerint jobb talpam ízületi gyulladást kapott. Már a sürgősségin a belgyógyász, akihez be lettem osztva (Zalában így választhat az ember a sürgősségin: ha a fájú területet megütötte valami, s amiatt fáj, akkor traumatológus segít. Ha nem, akkor belgyógyász lesz mindent kizáróan a probléma -szó szerinti- orvosa.) is ezt gyanította, majd másnap, nagylelkű háziorvosom is ezt mondta: begyulladt. Jegelés, krémezés, gyulladásgátló szuszpenzió kortyolgatása. Kész wellness, gondoltam akkor. Aztán sajnos jött a láz, hőemelkedés "mindjártmeggyulladok" érzéssel. A SzeretőFérfi sajnos már követni sem tudta hőingadozásaimat. Mindez múlt héten történt. Azóta a láz elmúlásán túl semmi sem változott.

Mondanom sem kell, közösen végezhető szabadidős tevékenységeink számát is eléggé meggyötörte a tény, hogy csak rövid időre, sántikálva tudok lábra állni s közlekedni. Ez a tény teljességgel bezavart az amúgy túl komplex női agy szabály,-és értékrendszerébe, amit a férfi agy szerencsére Ha-Akkor elven működő szabályok erdejévé képes redukálni, némi információveszteséggel:

- Na most komolyan nem értem. Múlt héten még azt mondtad, hogy menjünk többet Győrben, csináljunk programot. Most meg nem jössz?!

Hát nem. Sajnos, a "Ha programozunk- Akkor boldog a leány" szabályba beletiport egy csúnyaság, amit tegnap kedves masszőr ismerősöm már csonthártyagyulladásnak gyanított (persze telefonon át még az ő nagy tudása sem elég a diagnózisra, a személyes láthatáson kiderül).

Azóta pedig már felkészítettem: fél napos guglizás eredményeképpen több olyan tapasztalatot is olvashattam, akik leírták: mindenféle ilyesmit hónapokig tartó gyógyulás kísér. Innentől pedig nem volt más tennivalónk, mint üdvözölni az új, korántsem átmenetinek tűnő helyzetet a mindennapjainkban. Enyhítendő mindennek a bosszúságát, előjött a humor:

- Hazamész kék lábbal, aztán Apád azt hiszi, verem a lábad. Bár, ha rosszul viselkedsz odacsapok...

- Ha sztár lennél, nem is az aláírásodat, hanem a lábnyomodat kérnék! Skacok, itt van Jucus, hozzatok még tintát, hadd lépjen bele! Én a mellkasomra kérem.

- Jucus, holnap mit csinálsz? Elmész futni?

Aztán, amikor már a könnyek potyogtak a szememből, egyrészt a kacagástól, másrészt a megértés okozta megkönnyebbülés miatt, megszületett becenevem is: BOKA. Azóta ezen a néven vagyok nevezve. Meglátjuk, meddig tart.

Egy botor pillanatomban írásban adtam a szavamat arra, hogy megosztom a publikummal életem első húspogácsájának before és after jellemzőit. Mivel nem vagyok jeles gasztroblog író, így (mindenki nagy szerencséjére) nem készítettem ínycsiklandozó képeket a műveimről. Mondani szokták, ámde más témákban: a kevesebb több. Én is csak a legszükségesebbeket osztom meg receptjeimről, és így tűnnek majd a legfinomabbnak az elképzelt ételek :)

A húspogácsa:

Említettem, hogy szendvicsbe felvágott helyett szánom. Ott botlottam az elkészítés során az eslő bökkenőbe, mikor egy győri hiperben nem találtam darált szárnyas húst. Üssekő, burzsoázia lesz, hiszen a mézesheteket gyötörjük, szenvedjük, képletesen: darált marhahúsból fog készülni az étek. Negyven deka darált húsból készült, egy kk. mustár, több csipet só, egy csipet feketebors, egészen kis csipet chili pehely és ugyanennyi gyömbér fűszerezésével. A meleg húspogiknak egészen finom illata lett a mustártól, ami gusztán megpirította őket. A chili és a gyömbér pedig csak az utolsó falat környékén voltak érezhetőek. Asszem jót sütöttem :D Szendvicsbe másnapra már nem jutott :) Amit egy életre megtanultam azonban, az a marhahús pogácsa paradoxonjának neveztem el: minél tovább sütjük a mindenféle higiéniára való tekintettel, bizony a hús annál keményebb és rágósabb lesz. Úgyhogy, úgy vélem, ezen a ponton befér még az én konyhámba is egy kis piszkosság, egy kis kockázat :)

Lecsó, rizs helyett kölessel:

Mivel a férfi elme nyúltáp-származékként címkéz minden olyan étket, amiben állati eredetű zsír, bőrke, húscafat, mócsing, füstölt íz nem található, így a lecsóhoz való bevásárlást egy szál füstölt, száraz gyulai kolbász megvásárlásával kezdtem. Majd jöttek a klasszikusok: paprika, vöröshagyma, paradicsom. Ámde, úgy döntöttem, kissé feldobom az óriási élvezetekkel kecsegtető, ámde nálunk már rendkívül presztizsét vesztett rizses lecsó nevű zsenialitást: a rizs helyére köles került. Fél bögre kölest kevés olajon átpirítottam, majd egy bögre sós vízben puhára főztem. Kóstolgattam, majd amikor a víz 3/4-ét magába szívta, lehúztam a tűzről és fedő alatt tovább duzzasztottam. Majd hozzá öntöttem a pirított kolbászon gardérozott lecsóhoz, újra sózás, és kész az orgia. Ezúttal kölessel. Két napra terveztem, másfél napig tartotta magát a nagy fluktuációs rátával rendelkező hűtőnkben.

A jövő hét kihívásai:

A szokásos, bolognai-szerű darált húsos álommal elfedni a cukkinit/padlizsánt/gyalulásra szánt zsenge tököt, s a férfi gyomorba így belediktálni némi tökfélét. Minderre annyi az okom, hogy ez az étek mindent tartalmaz, amit egy kellemetes ebédnek magában kell foglalnia, s a tök mostani ára miatt jelenleg egészen tűrhető büdzséjű, napokon át eltartható fogás ez. Kevés hússal, némi előzetes töltelék-készítő és tökféle-belező performansszal egészen látványosan kivitelezhető. Kevesebb pepecs, mint a tök panírozása. Valamint, több hús is van benne, mint a rántott tökben. Így a sikeresség valószínűsége nagyobb...

Valamint, saját magam kihívása a pizzalepény. Szülővárosom egyik pizza házhoz szállító szolgálata egyszerűen addiktív lepényt képez. A titok csupán annyi, hogy a kerek pizzatésztára még egyet tesznek, s így bezárják a tésztalapok közé a csirkés- tejfölös tölteléket. Tönköly lisztből készül majd az én saját pizzatészta receptem, házi, otthoni főzésű ketchup és sok-sok sajt, na meg (mivel nem csak majdnem-vega jómagam eszik belőle) sok-sok husi felhasználásával.

Az imént kritikus mértékben feltört hátsómat próbáltam összevakarni a klozettről. Azért fontos információ ez, mert a kritikus mértékben feltörést a spinning óra okozta. Igen igen- a főjógapreferátor jómagam kardió jellegű mozgást végzett. Azért ijesztően nagy lépés ez, mert tegnap minden olcsó, mondhatani aljas női praktikámat (pl.: behűtött bor a hűtőben, vacsi az asztalon, jómagam csillogó szemekkel az ágyon) bevetettem annak érdekében, hogy a Szerető Férfi eltekintsen a tegnapi, ilyen típusú páros testedzés lehetőségétől. Ma azonban már tudtam, nem úszom meg. Az alábbi tévképzetekkel adtam hangot hipochondriámnak és kudarckerülésemnek:

Az én keringésem nem erre van kitalálva.

Hőkatasztrófa fog bennem bekövetkezni.

Hívjuk oda a mentőt az óra kezdetére. Aztán majd kivisznek, ha úgy érzem, elég volt.

Aztán elkezdődött. Az óra vezetője, aki csillogó, ámde tartalommentes tekintettel mutatkozott be, valóban, minden irónia mentesen rendkívül kedvesen instruált, s teljesítményszorongásom a múlté lett egy pillanat alatt. Mivel az első tíz percben felmondta már alsó fertályam állóképessége a szolgálatot, onnantól kezdve majdnem élveztem a procedúrát. A mostani érzés, lábaim passzív zsibbadása, a holnapra predesztinált kimondhatatlan mértékű izomlázzal karöltve pedig visszavonhatatlanul hőssé avatott ma engem.

Mióta itt lakom, meg sem fordult a fejemben, hogy vajon a Szeretett Férfi bármilyen velem kapcsolatos tettvágyát, szándékát és pozitív véleményét befolyásolja-e az, mennyire vagyok éppen jól kinéző, kedves, bájos, odaadó. Mikor azonban hazafelé jöttünk a spinning után, kissé elgondolkoztam: szagosan, lilán, zilált, mosásra váró tincsekkel a fél arcomra borítottam egy fél doboz kefirt. Kedvesem kedvesen csak ennyit fűzött az eseményhez:

"Az orrod hegye is olyan."

Hazaérve azonban minden kétségem elpárolgott, mikor az alábbi mondat hagyta el becses ajkait:

"Na aztán most büszke vagy magadra? Mert én rád nagyon"

Mindebben nem az a szép, hogy egy szerencsétlen szőke kilói leadása miatt elindul sportolni. Ezt az aspektusát a dolognak feledjük is el mihamarabb. A zseniális mindebben az, hogy egy újabb rigolyámat sikerült levetkőznöm, miszerint: a férfi addig tart számára érdekesnek, míg nem lát sport (?) miatt izzadtan.

...ugyanis a mai napon arra teszek keserédes próbálkozás-sorozatot, hogy egy számomra még nem otthonos lakást a magamévá tegyek. Önismereti tréningeket menedzselő kvázi-szakemberek figyelmébe ajánlom a jelenséget: konstruáljuk meg azt a teret, ahol a komfort zónánkat visszanyerhetjük! Azért paradox feladat ez, mert miközben elkeseredetten törekszünk arra, hogy kényelembe helyezzük pszichénket, pontosan kilépünk abból a zónából, ahol érzékeink és értelmünk biztonságban vannak.

Autonómiámat melengeti, hogy végre van egy hely, ahol a konyha az én szabályaim szerint működik. A hagyma igenis a hűtőben van, mert feledékenységem egyik hozadéka lehet az öregasszony-szagú spájz, rohadó-csírázó hagyma-zombikkal teli. A hűtő csodásan tiszta, minden felülete csillog és villog. A friss szedésű, zalai burgonya egy kartondoboznyi lehetőséget rejt a táplálkozás témakörében. Azonban eszembe jut róla a Lopott idő című elvarázsolt kaland-akció-thriller-stb.: versenyt kell futnom az idővel, hogy a több, mint öt kilónyi burgonya se válhasson a nagymamaszag szerverévé.

Ugyanez a konyha lesz tanúja azoknak a -néha kifejezetten béna- próbálkozásoknak, hogy egy lelkes párocska a fogyasztói társadalom göröngyein átlátva egészségesen táplálkozzon. Első törekvésem a szalámik eredeti, általam készített húspogácsára való lecserélése. Ha több fűszerezést, formát és állagot is kipróbáltam, akkor majd jelentést adok arról, hogyan sikerült az alkotás.

A konyhából kilépve, saját jól-létünk megőrzésére való törekvésünk tovább folytatódik: a minap illegális, ámde hétköznapi eszközös segítségével birtokomba jutott egy dinamikus jóga dvd. Rendkívül szeretem ezt a fajta testmozgást, mert a belégzés-és kilégzés ritmusára fekvésből állásba, állásból fekvésbe, egy lélegzetvételre végzett mozdulatok igencsak megdolgoztatják az ember leányát. Ráadásul, ha valaki olyan szerencsétlen tartó,-és támasztószöveg rengeteggel rendelkezik, amilyennel én jómagam is, előnyére válhat, hogy a gerinc és a körülötte heverésző izmok alaposan meggyötrődnek az izzasztó munka során. Tehát ez nem holmi meditálgatás, hanem kemény edzés.

Mindezen túl pedig, életem első spinning edzése fog ma bekövetkezni. Mit tesz a társas depriváció- egy egész nap eltöltése egy még-idegen lakásban kimozdulásra készteti az ember. Hiába van itt ezer tennivaló még, pezsgés kell. Pezsegni fog a tejsav holnap a fenekemben és a lábamban, kellemetlen napokat és konstans fájdalmat okozva nekem ezzel...

Autonómiám határait tágítja majd a fürdőszoba, ahol a zuhanytálca lefolyójából éktelen bűz árad. Tettem egy kísérletet ennek megszüntetésére, és bevetettem némi vegyszer-arzenált. Azonban már tele van az orrom az ironikus értelemben csodás zamattal, emiatt ki kell lépnem a való életbe, és meg kell magamat ajándékoznom egy újonnan vett cipővel :)

Eljött az a hőn áhított nap, amikor összekészülhetek a holnapra. Node nem, nem a készülődés miatt vált szeptember tizenötödike különlegessé: holnap, igen, holnap Győrbe költözöm. Női megérzés, vagy a magabiztos terepismeret, ami azt súgja, hogy ma még rengeteg érdekes történés fog várni engem itt, Zala centrumában. NapiMamák tömkelege fog elhangzódni. Ízelítőképpen:

"Kislányom, majd a kimosott ágyneműhuzatokból válogass, jó?"

Imádom azt a fajta manipulációt, amivel olyan információkhoz szeretne jutni, amikre már régóta feni a fogát:

"Aztán kislányom! A fizetésedből hányszor tudnád kifizetni a lakbért havonta?" (= Mennyi a fizetésed?)

Aztán, persze, szerény, mimózalelkű jómagam megriad eme tolakodónak tűnő kérdésektől:

"Mama, egyszer. Lakbért havonta egyszer kell fizetni."

Lesznek ma még fordulatok...:)

Például:

"Kislányom, a Pesti fűszereidet kiválogattad, hogy melyiket kell kidobni?

Igen mama.

Ki is dobtad őket?"

"Tönkölybúza. Vagymianyavalya. Ki a rosseb hallott mán ilyenről. Milyen búza, Kislányom?" (?!)

NapiMiki nélkül sem maradhatunk a jeles napon:

"Elkaptak olyan műhold felvételeket, ahol nato gépek vegyszert szórnak szét Magyarország légkörében, hogy befolyásolják az időjárást. A hetvenes évek óta csinálják. Kínában is ez volt. Megvan a technológia, hát mitgondolszte."

Gondoltam, hogyha már megtapasztalom, hogyan lehet maximális a praktikum, amit a Hakni-hét (Zalaegerszeg-Győr-Budapest-Pécs- Budapest-Zalaegerszeg-Győr) alatt kell produkálnom, akkor tudósítok pár jó tanácsot:

1., Az Egerszegi Resti Büfében, a vasútállomás mellett finom hideg szódavíz kapható. Ne legyünk restek (bocsánat, szerintem vicces) kérni belőle!

2., A vasútállomásra úgy érkezzünk, hogy már előre tudjuk, hányas vágányról indul a vonatunk. A pénztáros ugyanis azt fogja javasolni, kérdezzük meg valakitől. Azonban, amíg nem látunk kalauzt, addig nem fogjuk merni senkitől sem megkérdezni. Ráadásul, a hangosbemondóra sem hagyatkozhatunk: a magyar RNB és mulatós zene nagyjainak kínai-okostelefonból való bömböltetése el fogja nyomni azt.

3., Ne lepődjünk meg, hogyha egy vágányról több vonat is indul. az egy kocsival operáló, megyei települések elérése miatt a csöppnyi járgányok elhelyezése csak így oldható meg. Rá se ránts, ha emiatt a mi vonatunk öt perccel később indul eleve, és nekünk időpontra kell úticélunknál lenni.

4., Ha előbb felszállunk a vonatra, mint ahogyan az elindul (ez lehetőleg történjen is így), ne lepődjünk meg a szilaj természetű középiskolások tömegén, pláne, ha vonatunk a tanórák végeztével indul (délután kettő óra után erre már számíthatunk)- Türje, legkésőbb Ukk környékén elnéptelenedik a vagon, majdnem hiányolni fogjuk őket.

Bármi egyéb eszembe jut majd, mindenképpen közlöm. Egyenlőre ezek a Zalából máshová vonattal utazás legfontosabbjai :)

NapiMamák tömkelege hangzott el, midőn a lenti ábécébe vitt utunk. Azért kellettem én is az egy kiló csirkehús megvételéhez, mert zavarba hoztam nagymamámat vásárlási igényeimmel: natúr joghurtot szerettem volna hozatni vele. Így hát vele tartottam.

Mikor a hentespulthoz értünk, furcsán elkezdett csillogni a szeme: "Gyere, kislányom." "De mama, addig hozok én kenyeret." "Ne kenyerezzél mán, na gyere na!" Ekkor értettem meg mindent: "Kislányom, ez a kis henteske nekem nagy barátom. Látod (szólt oda a fiúnak) na EZ az unokám!" Mindketten irultunk-pirultunk.

A pénztárhoz állva egy igen régi bútordarab köszöntött minket: Jutka néni. Azóta dolgozik itt, mióta az eszemet tudom. A biztos munkahely varázsán merengtem, mikor mama ezzel csapta agyon idilli gondolataimat:

"Maga most a Marika vagy a Jutka?"

Már régóta nem titkolt szándékom, hogy októberre győri lakossá váljak. Ennek csakis az az egy akadálya van, hogy egyenlőre nincs egy hajlék, ahol Győrben nyugovóra hajthatom a fejemet. Ennek pedig az az oka, hogy augusztus utolsó két hetében vetemedtünk párommal arra, hogy tettekkel is törekedjünk az albérlet keresés felé. Az elején rendkívül taktikusan indítottam: egy táblázat dokumentumba jegyeztem fel mindent arról, hogy melyik lakásról mit kell tudni, mi a tulajdonos elérhetősége, stb. Párom pedig halált megvető lelkesedéssel küldözgeti e-mail címekre a belső céges hirdetések részleteit, ha erre érdemes albérletet talál a rendszerben.

Meg kell hogy mondjam, az albérlet keresése igazi csapatmunka: kompromisszumok megkötése, feladatok megosztása, a ventillálás...könnyű volna, hogyha nem egy olyan emberrel kellene mindezt megtenni, akivel utána együtt is kell lakni; hiszen itt aztán minden mondat számít, minden elejtett negatív megjegyzésnek komoly ára lehet a közös beágyazások elvileg-örömteli időszakában. Emiatt, pirospont nekünk, abszolút politikai korrektségben keressük a lakásokat: elhangzanak dicséretet, egymás biztatása, a jövő szövögetése, stb., mind-mind megtalálható a repertoárunkban. Pedig igencsak kipróbálták az elmúlt két hétben a türelmünket. Hogy csak a legmulattatóbb, legkétségbeejtőbb lakástulajdonosokról meséljek:

A belvárosi mama-lak:

"Na, hát itt van, ez volna a lakás. Ebben a nagyszobában lakott a mama (Mama fényképei még a falon, komódon, mindenhol, s szaga is a lakásban maradt- a szerk.). A konvektor fűti be a kályhát (?!), a fürdőben ennélfogva nincsen fűtés. Akkor van, nyilván, ha kinyitják a fürdőszoba ajtaját. Ja, a kisszobát pedig nem használhatják." Mivel nem szerettük volna dolgunkat sem kockára fagyott végtagokkal, sem pedig nyitott ajtónál közszemlére tenni, emiatt lemondtunk az albérlet csodás lehetőségéről. Ilyenkor jön a már mostanra remekül begyakorolt mondatunk: "Köszönjük. Majd akkor Visszaszólunk"

A tivornyázós:

"Ez volna a lakás. Készültem, hoztam magammal egy szerződést, akár alá is lehet írni. Itt vannak a rezsi számlák az előző bérlőtől, hogy tudjanak kalkulálni (ez mondjuk rendes húzás volt- a szerk.)" Ha az ár nem lett volna pofátlanul magas ahhoz képest, hogy az igencsak aprócska lakásban bútorok sem voltak, ha esetleg a fürdőszobához egy ajtó is tartozott volna, tetszett volna. Azonban, mindezeken túl azért sem volt hiteles a tulajdonos előadása, mert szegény eléggé borvirágos orcával és meg-megemésztődő alkoholmolekulák bomló szagával szórakoztatott minket.

Vén kecske is:

Idősödő, középkora végén járó, jól öltözött, sokat tudó vállalkozóval volt a következő eset: "Nézzék csak meg, ez a lakás. Van két tároló, ez nagyon praktikus. Új a fürdő, a konyha, ráköltöttem három milliót (mindezt azért mondta el, mert elkezdtem a szintén okos mondatomat: "Akkor mennyi is volt az IRÁNYár?"- a szerk.)." Hazafele, még ki sem szálltunk az autóból, máris hívtam VénKecskét: kivennénk a lakást. "Rendben van. A héten le akarom zárni ezt a lakásmizériát, SZERDÁN beszéljünk. Visszhall." Mikor csütörtökön reggel aggódva hívtam az embert, annyit tudtam meg, hogy eltávolították a szürkehályogot a szeméről, és, majd akkor a megbeszéltek szerint (?!) szombaton (?!) szól. Péntek este, Balázs Béla elhagyása miatti kesergésem csúcspontján jött a telefon: egy olyan albérlőt választott, miután mi elsőként megnéztük a lakást és ki szerettük volna venni, aki négy (?!) évet szeretne ott lakni. 

"Gondolom Ön is megérti, hogy nekem is hosszú távra kell terveznem. Biztosan Önök is hosszú távra terveznek. Keresgéljenek, lesz lakás! Keziccsókolom"

Reggel nyolckor csörgött a vekker a telefonomon, ami előző esti megpálinkáztatott gyomromnak korántsem tett jót. Ekkor Mikink telefonba közölte: Zalából elindult a partijárat, amivel mint agyonpakolt kockaLada fogunk hazafele szánkázni a zalai lankákon a nap végén.

Ez után az utolsó cuccaimat rejtettem fekete zsákokba. Azonban valami azt súgta, bele kellene néznem az ágyneműtartóba is. Egy felettébb rosszat akaró hang lehetett ez, ugyanis, mikor fel akartam emelni a fedelét, a tartóban a rugó közbeszólt és nekem ugrasztotta a tetőt. Pontosabban a homlokomnak. Fenekemre pottyanva jöttem rá: nem emlékeztem a rugó jelenlétére.

Aztán jött a következő telefon: "Apáddal Fehérvárnál éppen kereket cserélünk!" mondom magamban, ennél remekebb sem lehet. De lehet!

Mikor Mikink s Katink megérkezett a csodás Balázs Bélába, első utunk az egyik közeli gumiszerelő műhelyhez vezetett. Mikink még tartogatta a sziporkáit, s csak ezt hajtogatta: "Akasztják a hóhért, lányom", lévén, ő is autószerelő. Aztán kiderült, hogy a csodás partijárgány, a karban tartott opel, mi sosem kop el (bocsánat, ezt muszáj volt) kilenc éve nem látott új autógumikat: így nem csoda hát, csak defekt, ami történt.

A gumicsere alatt a következő okosságok hangzottak el:

"Nem jó az emelőd, öcsém?"

"De, csak nem szeretem használni."

"Öcsém, ÁFA nélkül mennyi?"

"Ugyanennyi."

"Naneszórakozzávelem!"

"Nem adhatom ÁFA nélkül"

A friss gumikkal, amit máig nem értek, miért kellett megvenni, s miért egyből két darabot, utunk a családom által még nem ismert, újpalotai varázs-bevásárló központba vezetett, ahol pofátlan árakon adják az öt literes mosószert. Kezdődtek a sziporkák:

"Fiam, ez az új józsefvárosi piac, mi?"

"Vajon ezt melyik felekezet (??!- a szerk.) építtethette? Biztos a zsidók."

Ilyen és ehhez hasonló fejtegetések közepette indultunk útnak a mosószerek, rizs, édességek és alkoholos italok útvesztőjében. Mikor az egyik bolt végében éppen 4db Pur mosogatószert igyekezek kezem ügyébe kapni, hallom Mikink érdes barritonját:

"Mennyi laufot adsz te nekünk, rózsám?"- az ázsiai hölgy nem csak a számok miatt vált tanácstalanná...

Mire odaértem, már volt egy szekerünk és egy hordárunk egy fiatal ázsiai fiúcska személyében, aki végig a kocsiig segített minket a cuccokkal. Ment a haverkodás:

"Megy az üzlet, öcsém?"

"Én csak ma jöttem"- szólt a legény törve a magyart.

Innen némi zsákautóbapakolás után elindultunk Zala felé. Az út vége felé vettük észre, hogy az olyannyira nem óhajtott számlán az alábbi név áll: Fecskés...

Nem kissé fájó szívvel jelenthetem be a Kedves Olvasóközönségnek: szeptembertől nem vagyok Balázs Béla utcai lakos! Mivel rendkívül fontos tanulmányaim már nem kötnek a rendkívül tiszteletreméltó magyar felsőoktatás egy dicséretes intézményéhez, ámde munkám októbertől egy másik városból praktikusabban végezhető, a székhelyemet először Zalába, majd pedig Győr-Mosonba fogom áttenni. Ennek okán, a hó végi pénztelenség dacára, búcsúhetet tartok, amit már múlt hét szerdán elkezdtem. Az alábbiakban erről fogok tudósítani.

A kedd esti csodás, kuponvilágos hamburgerezés után, melyet az Oktogon egy pazar frencsájz éttermében ejthettem meg, tegnap este ünnepelni/sajnálkozni indultam a nyolcadik kerületbe, egy kedves barátnémhoz.Mivel a nyár nagy részét a pénzkeresés állandó szörnyetege mellett az tette ki, hogy életem elkövetkezendő hónapjairól gondolkoztam, törpöltem, ötöltem-hatoltam, így nem volt időm lazításra, mióta Görögországból, az egy hetes chill-outról hazahozott a kényszer. Így rendkívül jólesik most, egyik állásomtól megszabadulva, semmit tenni Budapesten, miközben a Balázs Béla utcai csoda-lakot takarítom az egy éves pusztításom miatt, amit itt végeztem. Így esett, hogy most végre volt időm elmenni látogatást tenni a szomszédos kerületbe.

A borozás után úgy döntöttünk, saját magunk kicsúfolására, s pénztárcánk védelmére, abba a szórakozóhelyre visz utunk, ahol a nálunk fiatalabb, szegény egyetemisták hétfőtől péntekig hatszáz forintért vedelik a koktélokat. Mivel szőkeségem okán nekem ingyen koktél járt, kétség nem fért a célhoz. Nem titkolt célunk volt azon szórakozni, hogy kívülről figyelhetjük a fiatalok tobzódását: hiszen a sokat látott, öt éve Budapest éjszakáját jól ismerő női szemeknek a megszokott helyek ritkán mondanak újat: ezért érdekes azokat figyelni, akiknek még igen. A táncparketten töltött rövid idő után meg is jelentek az első hiénák. Ámde ezek sajnos NEM abból a korosztályból kerültek ki, akik miatt bekötött fejű önbecsülésem még képletes vállonveregetést is adna: két édesapám korosztályát (kicsi túlzással) reprezentáló úriember támadott meg minket. Sokadik kérlelésre sem szerettem volna táncolni az egyikükkel, erre jött a felemelő flört-szöveg:

- Akkor táncoljunk szendvicsben.

- Úgy sem akarok.

- Pedig úgy jó a hamburger, hogyha két húspogácsa van benne: te és a barátnőd. (egyrészt: Jézusom!; másrészt: bármilyen hús, husika, húspogácsa, fasírozott, stb. említése és velem összehasonlítása az utóbbi időben felszedett néhány kilóm miatt érzékenyen érint)

- Hát kettő biztos nem, én max a hagyma lennék, az meg büdös.

Mivel éjjel kettőkor az úr nem volt vevő sajátos öniróniámra, tovább állt. Ez volt a cél.

A következő horda szintén pofonokat osztogatott az udvarlás protokolljának:

- Szia. Idősebbnek nézel ki. Hány éves vagy? (itt képzeljük el égnek emelt kezeimet)

- Szerinted?

- 22? 23? 24?

- Mit dolgozol? Vagy mit tanulsz?

- Katona leszek. De eddig programozó voltam.

- Akkor mindent értek. Elmegyek pisilni.

Ekkor haza indultunk. Remek tánc, remek zene, és remek életérzés kísért utunkon. Valóban, a tinédzserkor utáni évek elmúltak. Miközben erről filozofálgattunk a Futó utca felé, az egyik épület tövéből (ezt a részt csak úgy hívom: a veteránkórház) kigurult egy hajli úr a Vajdahunyad utca közepére, s rágyújtott. Ekkor jöttem rá: igenis szép az életem :)

Ma este ismét egy kis ünneplés várható az Üllői úton, meglátjuk, történik-e valami posztért kiáltó...

A következő hetekben pedig a Zalai mindennapok alapozzák majd az ihletet...

(hasonlóan) Szép napokat!

A flört bámulatos jelenség. Lehet űzni azért, mert a másik fél valóban tetszik, de szerintem léteznek olyan emberek, akik agytekervényeik megdolgoztatásaként, úton-útfélen gyakorolják. Nem tartom magamat ennyire önzőnek, hogy a másik fél megválogatása nélkül mindenkit egóm csiszolására használjak. Azonban, a flörtök kimenetelére, azok szándékos manipulálására bármikor vevő vagyok. Sajnos a mai emberek ritkán szánnak időt az ismerkedés eme rendkívül szórakoztató részére. Már akkor is boldogító lehet, hogyha semmi "komolyabb" eredmény nem követi.  Végiggondoltam, milyen kijelentések szoktak elhangozni a környezetemben, akár nekem, akár társaimnak címkézve, amik eléggé humoros dialógusokat szoktak magukkal hozni...Ezek közül külön örömet okoznak azok, amikor nem a megszokott módon zárja rövidre az egyik fél a beszélgetést.

1., A klasszikusnak induló

Fiú: Szép a szemed, mondták már?

Lány: Persze, mer'?

2., A tüzesen induló

Fiú: Nagyon jó a mozgásod!

Lány: Pedig épp becsípődött a derekam. Megyek is haza. Szia.

3. A kedveskedőnek induló

Fiú: Milyen szép barna vagy!

Lány: Mert kapálok.

Fiú: Mert? Hol?

Lány: Mert ez a munkám. Nem tetszik? Oké, szia.

Fiú: Jaj, nem akarlak megbántani. Meghívhatlak egy italra?

Lány: Viszkigyömbért iszok, köszi.

4. A rövid

Fiú: Táncolunk?

Lány: Bocsi, kukorica van a fogaim között, megyek kipiszkálom a mosdóban.

5. Ha már elindult valami

Lány (némi beszélgetés vagy táncolás után): Elmegyek mosdóba, szia

Fiú: Elkísérlek

Lány: nem kell, kössz.

6. Az aktuális (hőségriadó idején)

Fiú lánycsapatnak: Lányok, szerintetek esni fog? (természetesen egy válaszkész személy volt a csapatban, jómagam)

Jómagam: Szerintem igen.

Fiú: Miből gondolod?

Jómagam: Valahol ezt olvastam.

Fiú: Amúgy komolyan érdekel ám ez engem, nem csak azért hogy idejöjjek. (ekkor a többi lány már nemtörődömségét nyomatékosítandó testtartásával, el is fordította fejét)

Jómagam: Van esernyőd? Mert nekem van

Fiú: Nincs

Jómagam: Akkor menj és szaladj el egy esernyőért, mert nagy vihar lesz.

Ahogyan Magyarország szerte a hőségriadót okozó elvetemült forróság, úgy a szerelmes párok felhevült évődése borzolta a kerületet ezen a héten.

Csütörtök este úgy döntöttünk kedves ismerőseimmel, hogy felkeressük a kerület egy újonnan létrehozott zenés-iszogatós.csörgedezős intézményét, hátha a szabadtéri szórakozás során kevésbé okoz szervezetünkben még inkább égető szükséget az olcsó röviditalok arzenálja. Hazafelé egy egészen furcsa jelenségre lettünk figyelmesek:

a villamos megállóban, ami természetesen sokat emlegetett huszonnégyesünk végállomása is többek között, egy szerelmes pár szerzett boldogságot egymás ölében. A megrökönyödést csak a sokadik kukkolásnál vehettük észre, s mivel mi természetesen pofátlanul megfigyeltük őket, mindenre fény derült. A férfiszereplőnk, nevezzük Benjáminnak, oly fiatal volt, hogy még én magam is öregasszonynak éreztem volna magam mellette. Baseball sapkája is hátra csúszott rövidke haján, olyannyira csókolta kedvesét, akinek ölében kisded fiús teste helyet foglalt. Egyikük sem törődött a másik bármilyen testrészén lévő kosszal, vagy ruháik foltjaival, jó volt minden úgy, ahogyan volt. A idősödő hölgyet, kinek réges rég vörösre festett haja alatti lenövés bizony már őszbe fordult, nevezzük Arankának: annyira hevesen tuszkolta nyelvét Benjámin fején lévő testnyílásába, hogy a boros flakon egy mámoros pillanatban kiesett kezéből.

Igen ám, de természetesen a várva várt üvegcsörömpölés elmaradt: a bor flakonja ugyanis műanyag volt. Ha bor volt ez egyáltalán.

 Valószínűnek tartom, hogy a nyáron több olyan történettel is fogok tudni szolgálni majd, ami a Zala, Kisalföld, stb. Volán társaságokkal kapcsolatos, hiszen rengeteget utazom a munkahelyével egy városban élőkhöz képest.

Hetyke nyugdíjas csoport bontotta meg a Népliget Autóbusz Pályaudvar reggeli idilli egységét. Viccelődtek, számomra értékelhetetlen humormennyiséggel rendelkező szóviccekkel, a férfiak flörtölgettek a hölgyekkel, amit hangos kacaj követett, egyéb féltékeny hölgyemények szájából, természetesen.

Mikor felszálltunk, fülsiketítő diskurzusokba kezdtek arról, vajon hol olvashatók az ülések számai az óriási gépszörnyben. Később pedig az utazás (ki mennyire fér el, kinek fáj a visszere, ki mennyi cukros süteményt vett reggel az aluljáróban, ahol épeszű, rutinos ferencvárosi nem vásárol, stb.) releváns témái borzolták a busz egyéb hallgatóságát, köztük engem is.

A felszálláskor a csoport végére maradt, tiszteletbeli óvónőként egy nőszemély, akit már az oly' siralmas várakozás alatt is volt alkalmam alaposan megfigyelni. Ő volt (a többiek által így nevezett) Maca: tűzvörös, rövid, melírozott haja alatt szép kort sejtető ráncokkal, ámde igényesen rikító sminkkel, az úthoz teljes mértékben alkalmatlan zöld kosztüm szettben érkezett. Hangját visszaverték a pályaudvar ekkorra már anyázó falai, s eres kezeiben futottak össze az egész klub utazását lehetővé tévő buszjegyek. Ő tehát, hogy up-to-date legyek, a szegény és nyugdíjas ember Jennyfer Lopeze. Nos tehát, Maca lemaradt a többiektől, s a busz vészjóslóan megtelt. Egy hely maradt volna pajtásai közelében, egy idős hölgy jobbján. Említette az idős hölgynek, hogy a táskái helyén szeretné nyugtatni hátsó fertályát, mire ő így reagált:

-Ide szól a jegye?

-Igen.

-Nem hiszem el.

-Pedig nekem ide szól.

Addig-addig ment a huzavona, amíg Maca nem kapott helyet. Persze, gondolhatnánk jámbor paraszti eszünkkel, ki is hitte volna el, hogy oda szól a buszjegye?! A másik kérdés pedig, ami most eszembe jutott, ki merte volna ezt megkérdezni tőle? Maca helyet foglalt egy távolabbi ülésen, s a hölgy melletti hely s a csomagjai érintetlenek maradtak. Telt-múlt az idő, mire Keszthelyre érkeztünk. Ott felszállt egy még csak fessnek sem mondható fiatalember, aki aztán az idős hölgy csomagjainak helyére ülhetett. Ekkor, édesded álmom kezdetén egyébként, hátulról egy erőteljes rikácsoló orgánummal rendelkező hölgy hangja hallatszott:

-Látod, Maca, az volt a gond, hogy nem vagy fiú!

Mikor pedig Hévíz közeledett, mert hát hova máshova is indulhatott volna a zabolázatlan nyugdíjas-sereg, Maca sokak lábán keresztül még egyszer az idős hölgy elé állt:

-Köszönöm, hogy leülhettem!

-Hiszen mégis máshol volt a helye!- válaszolt az idős hölgy. Ekkor maca leszállt, s a dödörgő verbális agressziót hallhattuk, s ekkor már könnyesre nevetett szemekkel figyelhettük az idős hölgyet:

- Aztán csak Hévízig utazik. Meg helye is volt. Hülye.

 Szárnyaló elmém lecsendesítésére, úgy gondoltam, mi sem jobb eszköz egy kis sportnál. A futással kapcsolatos attitűdöm ciklikusan változik: mivel van, hogy a tavaszi és nyári időszámítás alatti kampány-futóságom idején is ki-kimaradozik egy-két hét a tréningek között, mindig kezdő vagyok. Emiatt újra és újra meg kell szeretnem, viszont minden egyes alkalommal elfárasztja a testemet, s ilyenkor, a túlzott arousal állapotában, ez nagy gyógyír lehet. Ma ez nem jött be, ugyanis futásom alatti megfigyeléseimet gyűjtöm most össze.

Már akkor, amikor a Nagyvárad téri aluljáróban közelítek a Kalandpark ezer éve nem újrasalakozott, már megkeményedett futópályája felé, szinte karmaszerűen jön velem szembe az a lény, aki tökéletesen megformálja azt a lényt, akiként én a mai napon érzem magamat: egy középkorú, ráncos, őszes férfiember, aki piros alapon fehér feliratos pólót visel: almost perfect.

A pályára érve aztán parádésabbnál parádésabb karakterekbe botlik az éles szemű futó. 

Watchman: máris a korlátnál találkozunk egy őszes, középkorú, zenére tipródó férfival, aki valamiért nem fut, de a többieket annál serényebben figyeli.

A Fantastic four: Erasmus ösztöndíjjal valószínűleg a SOTE kolijába repített a sors négy, a Közel-Keletről érkező fiatalembert, akik mohón vetik rá tekintetüket szőke hajú, nekik egzotikus jómagamra. Amikor azonban látják, hogy nem egyik vágyálmukat testesítem meg, hanem itt-ott a Domestos által sebhelyeket magán viselő melegítőm mélyén csakis a "sportnak" szeretnék élni, beszélgetnek tovább. Egyikük kezében focilabda, ámde ott tartózkodásom alatt nem is futballoznak, nem is futnak. Csak furcsák.

A Don: Amőboid mozgásommal igyekszem odafigyelni a lélegzés tá-szün általános iskolából jól ismert ritmusára, mikor energiától duzzadó, női szaglósejtek számára gyönyörűségteljesen édeskés-fűszeres parfümfelhőbe burkolózva siet el mellettem egy köpcös férfi. Hátsóján és lábain jól látszik, gyakran van része kardió-tevékenységekben, azonban bő pólója valószínűleg húsos felsőtestet rejt, mely az élet élvezetének egyik markáns jele lehet.

Anyu: Miközben épphogy sikerül kipihegnem orromból a férfias illatot, apró, szapora légzésekkel egy alacsony, hátsója és lábai iránt újult erővel kritikusan viseltető, középkorú hölgy szó szerint elszalad mellettem. Bár külsőleg nem hasonlítunk, középkorom delén majd én is oda szeretnék figyelni magamra olyannyira, hogy képes legyek elvonszolni magam egy futópályára.

Mr. Multi: Magas, valaha kisportolt, az ülő munkától kissé megereszkedett, enyhén combos-fenekes-hasas, ámde intelligens testtartású, fiatal harmincas érkezik mellém. Szeme csillog, hiszen a túlórák közepette szövődött munkatársi csevejek során örömmel újságolhatja majd holnap, hogy a stresszt ő már csak futással tudja levezetni, hiszen olyan komoly, felelősségteljes munkakörben kényszerül jobbnál jobb teljesítményt kierőszakolni magából.

Mc. Ferkó: a kerület szülötte. Széldzsekiben és vékony testalkatához képest bő nadrágban fut, rendkívül gyors tempót diktál. Majd pedig, miután kétszer leelőzött, rágyújt a pálya szélén egy cigire.

Mikor pedig kócosan, vajmi kevés tényleges izommunka után a nyújtáshoz készülődök, mindig akad kedves társaság. Hiszen amikor a jógából jól ismert módon fejemet közelítem térdemhez, h lábaim mögött elnézek a villamosmegálló irányába, mindig van, aki kissé kárörvendően, kissé kéjesen bámulja a kvázi-tudatos életmódot élő kilencedik kerületi nőt. Mikor pedig a félhold állás-szerű, oldalsó izmokat megnyújtó gyakorlathoz érek, s régóta mosást érdemlő melegítőnadrágom kissé lejjebb csúszik, máris a verbalitás szintjére érünk: "Húzd lejjebb drága!"

 Nincs mit titkolnom, úgy érzem: a cím a nagymamámról szól. Aki még hetvenhét évesen is, kínos hiúsággal sértődik meg, hogyha a nyolcvanas súlyát emlegetjük, miközben egy kiló oldalas elfogy a napirendje alatt. A napirend...na igen...sűrű és strukturált, az éppen aktuális televíziós előfizetésünktől függő szappanopera-adók által vetített műsor szabja meg.

Mama bölcsességei is az élet alapvető témái körül forognak: főzés, női-férfi gender szerepek, generation gap, és az öregkori hipochondira. Mindez számomra vicces is, meg nem is, de leginkább felettébb érdekes. Egyszerűen szeme számára úgy forog a mérleg nyelve, ahogyan szeretné. Ha az ötös fölé csúszik eggyel, akkor 86 helyett 84-nek véli magát, s közli hogy mi nem tudjuk jól olvasni a súlyunkat. A mai fiatalok viselkedésével kapcsolatban, számomra is meglehetősen vad sztereotípiái vannak, amit családi hétvégi ebédeken előszeretettel hangoztat, s a leves az orrunkon át távozik. Az idegen színészek nevét parádés magyarsággal visszhangozza, s jövevény,-nem magyar szavak kiejtése is kihívás számára.

Itt is idézetgyűjtés következik.

"Ez egy nagy gazember. Egy maniKulátor"

"A fiatalabbik az idősebb?"

"Olyan modern ez a lábtörlő, kiemeli az ajtót"

"Hát ezek a fiatalok bekiabálnak mindenfélét, tudod jól"

"Nem bírom a mai fiatalokat. A lány kicsi, a fiúnak a derekáig ér. Aztán mászik fel rá, ölelgeti...hát menjen haza, ölelgesse ott!"

"Megy az a sorozat, nem nézed?

Én azt a filmet már végignéztem.

Dehát, most megy az!

Két éve is ment.

Ja, tényleg!"

"Meglátok egy bogarat, mindjárt elkezdek viszketni. Nem tudod, miért van ez, cicókám?"

A lecke feladva: bárki emlékszik bármilyen, kósza mama-szövegre, amit itt nem lát, szólja hozzá a bejegyzéshez! Ha nem pontos, az sem baj. Saját mamás szövegeket is várok!

 A közösségi háló egy kicsiny, rólam szóló szegletén néha-néha feltűnik a címmel megegyező bejegyzés-kezdet. Majd pedig olyan, avatatlan szemek számára talán nem is értékelhető idézet jön, melyről a már edzettebb Olvasók tudják: komoly információt hordoz magáról. S hogy egyre többen edzetté válhassanak, íme, felfedem a titkokat Mikiről.

Miki egy olyan szereplője életemnek, akit ki sem tudok kerülni, már ha akarnám, de nem akarom. Mindennapjaimat színesíti életszeretetével, s az ebből fakadó, néha furcsa, szintén barokkos (tán ez örökletes?!) túlzásokkal körített mondataival, melyek egytől egyik aranyba vésendő bölcsességek. Mindegyik arról ad tanúbizonyságot, hogy dolgozni, enni, inni, szeretni, s mindezeket szóba ölteni, nagyon jó. Én pedig segíteni szeretnék, hogy az aranyköpés-lista minket is ehhez segítsen hozzá!

Ezentúl rendszeres időközönként frissítem majd ezt a posztot, hogy a NapiMiki idézetek mindannyiunk számára is útmutatóul szolgálhassanak a mindennapok kusza feladványaihoz.

Kezdjük is el a mókát!

"Gyerekek, a szerelem vak. Bár egy cigány mesélte nekem még régen, hogy az ő lova is vak vót, mégse volt szerelmes. Vezették, oszt nekiment a falnak. A cigány meg azt mondta: Ez a ló nem vak, csak bátor!"

"ÉdesLányom, nem érnek fel hozzád sem agyilag, sem mentálisan!"

"Gyerekek, figyeljetek ti ide!Fel tudom mérni én magamat!"

 Már egész nap, mint valami kicsiny rágcsáló, motoszkált elmémben a gondolat. Egy kedves blogger társammal már ötletelős agyviharzást is folytattunk a témában, miközben munkavégzésem helyett lázasan ügyeletet tartottam. Végül, a hazafelé úton ért az ars poeticai katarzis. Innentől pedig már nem zavart, hogy a nedveinek szúrós szagával a villamos amúgy eléggé toleráns kedélyeit rendszeresen borzoló idős úr önmaga helyett az utca betonját mossa slaggal, s emiatt a másik járdára kellett átlogisztikáznom megfáradt testemben csillogó elmémet.

A blog szerzője nézőpontváltáson esett tehát át. Rájött, hogy a blog szellemi táptalajának tágulnia kell. S mivel rendszeresen megfordul Zalában, Győrben, Budapest rengeteg részében, számtalan olyan élménnyel gazdagodik nap mint nap, amellyel az Olvasók is egy kicsit többek lehetnének, ha megosztaná velük ezeket. Így innentől ez fog következni. Természetesen, a téma ugyanúgy a számomra fétissé vált témák körül fog forogni: italok, ételek, emberek, s az általuk megformált kultúra. A kultúra viszont számos értelmezésben megjelenik majd itt. Lesz majd bejegyzés a családi, városi, vagy természetesen a Balázs Béla kultúrájából.

Ami pedig nem fog változni, az a nyitott, elfogadó, néhol azért mégiscsak ironikus hangvétel, számomra gyönyörűséget okozó (meg természetesen az Olvasók számára is, ha valaki cáfolná, az tegye fel a kezét) barokkos körmondatokban megfogalmazva. A változatlanság oka pedig a szűrő állandósága- ami pedig én magam vagyok.

 Réges rég vártam az ihletre, ami ma, estebéd közben tört rám. Vígan falatoztam a vacsorám előtti étkezésre szánt, a néha szegényes kínálatú kisboltban vásárolt lángolt karajt, a helyi gasztronómia egy igencsak ízes mozzanata katarzisként talált rám:

A lángolt karaj gyártója: GU-BUTCHER, aki a kerületünk csodás táj-jellegű részében, a Gubacsi úton gyártja eme ízes étket.

Engem megmosolyogtat a név, olyannyira, hogy még talán okostelefonommal képként is megörökítem a címkét, ami tanúsítja, hogy igazat regélek ma is.

Addig is elgondolkozom egy lehetséges Ferencvárosi Karajfesztivál tervén itt, a kerületben, ha már Budapest a fesztiváloké ilyentájt...

Körülbelül egy hete kezdődött,s már ugyanennyi ideje tart is. Ebben természetesen nincs is semmi meglepő, azonban, minden kezdet nehéz, mondják a Haller utcai bölcs öregasszonyok. Egy reggel arra lettünk figyelmesek, hogy az alattunk épülő helyiségből érkező, már-már megszokott kalapálási és fúrási procedúrát hangerőben jócskán felülmúlja egy férfiakból álló traccsparti szerveződés, lent, az ablakunk alatt. Lenézve hüledezve vettem észre az úttesten tátongó óriás lyukat. Ekkor már a víz is végigfutott hátamon: itt csatornázás lesz. Nem tévedtem.

Ez óta minden reggel a manapság oly népszerű valóságshow jelenségre ébredünk: férfiak latolgatják, hogy a másik, harmadik fél vajon képes-e végigvinni a műszakot. "Nem, figyeld meg Józsi, én aszondom neked, a Pista idejön majd, s el is fog menni" (ennek a hozzászólásnak az igazságtartalma bámulatos- a szerk.) Természetesen, este munkaidejük lejárta előtt 1-1,5 órával is ugyanez történik- a holnapi esélyek latolgatása.

Ezen úriemberek, akik minden bátorságukat és erejüket összeszedve dolgoznak a Kerület csatornáinak rendbetételén, meglepő szexuális túlfűtöttséggel rendelkeznek. A minap kedves Lakótársam az erkélyt takarította (amiért utólag is köszönet), s furcsa szájízzel visszatérvén a lakásba egy laza erkölcsű nőnek érezte magát: "Végig engem figyeltek".

Ma reggel, mikor a korai percekben izzadtan tértem vissza az árkádok alá az Orczy Kalandpark salakpályájáról pizsama-melegítős szettemben, s bőszen szorongattam az azóta megszerzett egy darab zsemlémet, csak ennyit hallottam: "Ez igen. Jól megy". Üzenem az úriembernek, hogy ahogyan az Orczy Kalandpark (amely a későbbiekben szintén megérdemel majd egy bejegyzést) cseles, gödrös salakja, úgy az Arzenál ABC sok-sok, friss zsemlécskéje is várja Őt, látogatásra. Jó munkát mára, fiúk!