Némi időnek el kellett telnie ahhoz, hogy újra bejegyzésbe kezdjek. Ugyanis, volt olyan időszak az elmúlt két hétben, mikor felállni sem tudtam. Az orvos szerint jobb talpam ízületi gyulladást kapott. Már a sürgősségin a belgyógyász, akihez be lettem osztva (Zalában így választhat az ember a sürgősségin: ha a fájú területet megütötte valami, s amiatt fáj, akkor traumatológus segít. Ha nem, akkor belgyógyász lesz mindent kizáróan a probléma -szó szerinti- orvosa.) is ezt gyanította, majd másnap, nagylelkű háziorvosom is ezt mondta: begyulladt. Jegelés, krémezés, gyulladásgátló szuszpenzió kortyolgatása. Kész wellness, gondoltam akkor. Aztán sajnos jött a láz, hőemelkedés "mindjártmeggyulladok" érzéssel. A SzeretőFérfi sajnos már követni sem tudta hőingadozásaimat. Mindez múlt héten történt. Azóta a láz elmúlásán túl semmi sem változott.

Mondanom sem kell, közösen végezhető szabadidős tevékenységeink számát is eléggé meggyötörte a tény, hogy csak rövid időre, sántikálva tudok lábra állni s közlekedni. Ez a tény teljességgel bezavart az amúgy túl komplex női agy szabály,-és értékrendszerébe, amit a férfi agy szerencsére Ha-Akkor elven működő szabályok erdejévé képes redukálni, némi információveszteséggel:

- Na most komolyan nem értem. Múlt héten még azt mondtad, hogy menjünk többet Győrben, csináljunk programot. Most meg nem jössz?!

Hát nem. Sajnos, a "Ha programozunk- Akkor boldog a leány" szabályba beletiport egy csúnyaság, amit tegnap kedves masszőr ismerősöm már csonthártyagyulladásnak gyanított (persze telefonon át még az ő nagy tudása sem elég a diagnózisra, a személyes láthatáson kiderül).

Azóta pedig már felkészítettem: fél napos guglizás eredményeképpen több olyan tapasztalatot is olvashattam, akik leírták: mindenféle ilyesmit hónapokig tartó gyógyulás kísér. Innentől pedig nem volt más tennivalónk, mint üdvözölni az új, korántsem átmenetinek tűnő helyzetet a mindennapjainkban. Enyhítendő mindennek a bosszúságát, előjött a humor:

- Hazamész kék lábbal, aztán Apád azt hiszi, verem a lábad. Bár, ha rosszul viselkedsz odacsapok...

- Ha sztár lennél, nem is az aláírásodat, hanem a lábnyomodat kérnék! Skacok, itt van Jucus, hozzatok még tintát, hadd lépjen bele! Én a mellkasomra kérem.

- Jucus, holnap mit csinálsz? Elmész futni?

Aztán, amikor már a könnyek potyogtak a szememből, egyrészt a kacagástól, másrészt a megértés okozta megkönnyebbülés miatt, megszületett becenevem is: BOKA. Azóta ezen a néven vagyok nevezve. Meglátjuk, meddig tart.