Egy igazi, hamisítatlan, régi vágású férfi karácsonyi előkészületei családon belül- erről szól ez a kicsiny-ámde tartalmas bejegyzés.

Délelőtt a piacot végigkurkászva szomorúan konstatálja, hogy a zöldség és a gyümölcs is drága, hogyha karácsony alkalmából (arra számítva, hogy soha többé nem nyitnak ki boltok és emiatt raktározni kell belőlük, hiszen hosszú hétvége jön) több kilót vásárolunk mindegyikből.

Az ebéd előkészületei során módszeres csellengés következik: a rakott krumpliba bele-belenyal, és közli, hogy milyen ízanyag kellene még, hogy nagyobb koncentrátumban képviseltesse magát a hagyományos ízorgiában.

Ebéd után, mikor a család nőtagjai tyúkot, kacsát, disznót, mindenféle négy,-és kátlábú+szárnyakkal rendelkező állatot bontanak, sütnek, előkészítenek, akkor ő is útnak indul: előkeresi azokat az égő,-és világosító applikációkat, amelyeket a ház és az udvar flórájára és faunájára erőszakolni karácsony előtt minden évben kötelező procedúra.

Eközben néha-néha idevigyorog, s eltűnik a spájzban. Majd, csínytevő csillogás érhető tetten szemeiben, s máris hangzik a kérdés: "Hozzak neked szaloncukrot?" (fordítás: Én szeretnék szaloncukrot enni. Ha neked is kell hoznom, akkor valahol büntetlenül eszem én is.) "Nem valami szar?" "Nem! Alkoholos-marcipános! Étcsokival!" "Na muti meg a zacskóját, aztán eldöntöm." Hímezős-hámozós testtartásos mondat következik:"Azt úgy nem lehet. csak egy szemet tudok hozni."  (Ekkor megláttam szemében azt a félelmet, amelyet a női Felügyelő Bizottság fegyelmet követelő konyhai jelenléte miatt érez: mi lesz, ha lebukunk, hogy karácsony előtt szaloncukrot eszegetünk?)

"Jól van, megkóstolom." Máris csörög a mackóalsó zsebe, és egy számomra a spejzból kimentett szaloncukrot nyom titkosan kezembe. MEgkóstolom. Persze marcipánnak nyoma sincs, mogyorós-kakós a szentem. "Te, ebben nincs marcipán" "Há' hogyan?! Na, akkor itt egy másik". Ekkor már okosabb vagyok, kémlelem a feliratot: pisztácia. "Te, ez sem marcipános!" "De alkoholos!" Ekkor elindult, hogy a mackóalsó zsebében csörgő szaloncukor papírokat az óvatlan kacsapucoló őrség szeme láttára, mintha mi sem történt volna, a konyhai szemetesbe csempéssze. Természetesen nagy itt a szakértelem, évek tapasztalata sűrűsödik a rövid útvonalba, s sikerrel jár.

Mikor telítődött a napi csínytevés adaggal (INBÉ= három szem szaloncukor titkon történő elfogyasztása), következik az udvari világítás tényleges előkeresése és kipróbálása. Közben, ahogyan a réges-régi világítást biztosító eszközökkel régi karácsonyok emlékei is előjönnek, tesztoszterontól buzgó büszkeséggel konstatálja: "Régen csak nekünk volt ilyen az utcában. Ma meg már minden parasztnak van ilyen."

Amikor pedig már éppen, hogy csak alig látok könnyeimtől és a röhögéstől, megkoronázza a délután: mintha emlékezetében sosem raktározódott volna a cél, hogy ő öt perccel korábban még égőket szeretett volna az udvaron felszerelni, megszállja az ihlet: "Nem keresünk ajándékokat?"